Ahhoz, hogy bármi működjön – legyen az egy partnerség, egy vállalkozás, egy orvos-beteg kapcsolat, esetünkben néhány szabályt mindkét félnek szem előtt kell tartania.
Dr. Viorel Dejeu és Dr. Dănuț Dejeu mindig is azt szerette volna, hogy a Doctor Dejeu csapata – sebészek, pszichológusok, táplálkozási szakemberek, irodavezetők – a kudarcokhoz és a nehéz helyzetekhez való helyes hozzáállással viszonyuljon: „A kudarc által tanulunk. Nem tudjuk, honnan vettük ezt az ötletet, hogy elsőre jól kell csinálni, és ha ez nem sikerül, akkor azt kudarcnak tekintjük.”
És hogy e tekintetben minden világos legyen, a csapat megállapodott abban, hogy soha nem felejtik el a következőket:

• Mi nem szidunk senkit;
• Nem nézünk le senkit;
• Kritizálás helyett inkább segítenie kellene;
• Ahelyett, hogy valakit a „helyére tennél”, inkább válaszolj a kérdésére;
• Amikor beszélsz egy beteggel, csakis vele kell lenned, legyen az egy perc, tíz perc vagy akármennyi;
• A beteg elfelejtette, amit mondott? Ismételd meg;
• Bármilyen gondatlanságot is követ el egy beteg, az empátia és az együttérzés meghatározó;
• A rosszra jóval válaszolunk!

„A mi hozzáállásunk az, hogy elmondjuk, mit tettünk rosszul, de azzal a céllal, hogy segítsük a beteg előrehaladását.”

A betegek hétköznapi emberek, akik hibáznak – néha csak néhány utasítást követnek, néha egyet sem. És amikor szemtől szemben állnak az orvossal, sebezhetőek lehetnek. Itt jön be az orvos megértése és mindenekelőtt empátiája.

Dr. Viorel Dejeu: „Csak akkor lehetünk együttérzőek egy másik ember gyengeségeivel és hiányosságaival, ha tisztában vagyunk a sajátjainkkal. Végül is ez az empátia lényege, képesnek lenni arra, hogy együtt üljünk valakivel úgy, ahogy van, hogy megértsük őt, és hogy képesek legyünk bátorítani őt. Kritizálni bárki tud, nincs benne semmi felsőbbrendűség.
A mi hozzáállásunk az, hogy elmondjuk, mit tettünk rosszul, de azzal a céllal, hogy segítsük a páciens fejlődését. Egymás nyelvén beszélünk, szeretettel és kedvességgel. Volt idő, amikor az orvoslás olyan volt, amikor az orvosok úgy viselkedtek a betegekkel, mintha azok óvodás gyerekek lennének. Már csak egy vonalas hiányzott, hogy az ujjukat csapkodhassák, ha elrontották a dolgot. Ezért van az „orvosoktól való félelem”. Ha sebezhetővé teszed magad, akkor könnyen meg is sérülhetsz vagy megijedhetsz. Tudjuk ezt, és arra törekszünk, hogy a betegek úgy érezzék, hogy barátok között vannak. Nincsenek hiphoszok, nincsenek magas hangok, nincsenek vedetizmusok. És valakinek az életét a kezünkbe adni a legnagyobb felelősség, amit vállalhatunk.”